A kvetkez napot rvzkrosultakknt kezdtk: a felgylemlett vztl les kvekkel, jgcsknnyal vjt ereszeken prbltunk megszabadulni. Meglepdtem, hogy az esti „vzirev” miatt senki sem betegedett meg; pedig sok eslynk volt r. Reggeli alatt kisttt a nap, de a szurdokban soha nem ltott felhtmeg szenvedett; csak a zgk morajlsa sejttette, hogy a mlyben a hegynek van folytatsa is. Az esti „vizeskeds”-ben elzott holmink szrtgatsra alkalmas, napos helyeket kerestnk. Kvekre, karkra teregettnk, s lustn figyeltk a napsugarak jtkony hatst; amg gzlgtek, szradtak ruhink, mi feldertettk a krnyket. Ronki tudott egy kzeli helyet, ahov elcitlt engem is, hogy megmutathassa a „Kis Meseerdt”. A hely valban kicsi is volt, erd is, meg mese is: szaki fekvs meredek partoldal, mindssze tz mter magas s ugyanolyan szles lehetett; fels pereme felett kiugr sziklaprkny kpezett vdelmet es s egyb gi ldsok ellen a rszorulknak - br a jelek szerint senki nem ignyelhette korbban. Nyoma sem volt a vastag mohagyon idegen behatolsnak: az egsz egy puha zld paplannak tnt, amibl, ha megmarkoltuk, csorgott a vz. Egy-egy rhododendron-cserje fnyes levelei kzt harmatcseppes pkhlk csillogtak; a sziklaperem alatt sznyoghad jrta bonyolult koreogrfijt. A hegynek ezen az oldaln a vlgy fell semmi zaj, egyetlen patak, vagy zg hangja sem zavarta a Meseerd csendjt. Ez is ritka jelensg magas hegyek kztt.
Amint ott ltnk sztlanul s szinte hallottuk a termszet llegzst, elfelejtettk addigi keserveinket: az melygst, a vzbeztatott jszakt, a lgszomjat; csak a pillanat csendje volt s mi. Az a csend, ami nem a hangok hinytl, hanem egy bels hangtl csend; ha ezt valaki tlte mr, az pontosan tudja, hogy milyen. Elmagyarzni rtelmetlen, mert aki rti, azt is tudja, hogy el nem magyarzhat; aki pedig magyarzza, az gy sem rti. Az ilyen csendben tlttt id s lmny mrfldk lehet a megvilgosods fel viv ton - legalbb is gy kpzelem a megvilgosodst keresk csendjt.